A firkalevakaróirtó Hivatal szőlőszemenszedetti kirendeltségének aznap sürgősen berendelt titkárnője LobbiHilda, nem hitt a szemétnek mikor megtalálta benne a Miújságot (gyengébbeknek: maláj kamatyolók gyülekezetének digitális papilapja + 5 felülés + 2*3 metálléditmasz) és mindennek aljában jobban mondva lábjegyzetében felfedezte magát fedeztetés közben. Roppant meg sápadt lett és ráadásul aznap jött a litván követ. Egy biztos, ma észtnél kell lennie.
- Ki tehette ezt? – szállt fel egy ellenőr a Hildike fejében kavargó ö-körforgalmi trolibuszjáratra
- Na és miért? – kérdezett vissza a jövőbe kettő sofjör.
A sofjörök persze ikrek voltak, méghozzá sziámi vendégmunkások, de Hildus ezt soha senkinek nem árulhatta el. (Na kérem! Akit ilyen pozíciótúrában dolgoztatnak annak ál dozatokat kell húznia.) Vissza. A busz tömve volt szottyadt tokájú tatával, szofidekkszagú szivarral, meg zacsekokkal hadonászó szatyrokkal, akik egyfolytában üres helyekért szatyakodtak. A piaci járatokon ez így szokás. A fiatal utasok általában seggítőkészek voltak, mind heverésztek és az iroda teljes falát bepenészítő kávéfoltokkal lehányva-vetett tropikál falitapétát bambulták, jobb híján, a busz ablakából. No meg persze hely híján és eszük ágába sem jutott átadni azt amin úgy csücsörésztek, mint majom a farkán. Néha a nagyeszok összefogtak és dalolni kezdtek:
Forr a dalom!
Forr az ülés!
Forradalom!
Taknyos tünés!
Néhány csenevész, cserére kész cserkész ettől teljes transzba került és úgy érezte forró alatta a szék, úgyhogy arrább transzportáltatta a sátorfáját mire a daloló nyanyák büszke vigyorral vették tudomásul elkentrózsaszínrúzs szájukon, hogy a forradlom győzött és a hely felszabadult. A fiatalok előbbi halmazatát talpaláesetteknek hívjuk mint Tibi a túlpörkölt szotyitól, libabőrösek leszünk, ha csak messziről kiszúrjuk a szemüket. Ha valaki nem talpaláesett, akkor biztos lehet benne, hogy talpravaló. Utóbbiaknak legalább egy dörzsölt örege van otthon a spájzban és a naggyerekkel (ez a szó, a korgyűlölő fasiniszta fiatalok szókincstárának egyik szemete, itt csak a hitelesség kedvéért szerepel) tehát a naggyerokkal való kitolás, olyan nekik, mint szatírnak a letolás vagy fakírnak a horzsolás. Emezkék, mielőtt kezükben egy öreg koponyájával eljátsszák az „ülni vagy nem ülni” jelenetet, sunyiban teleszórják százas rajzszöggel az ülést, majd egy mozdulattal felszökkennek a helyről, csakúgy mint az a vénlány aki birtokba veszi a …TESSSÉK LEÜLőhelyet….és arcukon ponmt ugyanaz a karakteres, egyre gerjedtebb életérzés jelenik meg, igaz különböző előjellel. Hát nem szép, mikor a Gatyaúristen két báránya játszik egymással?!
- De az! – vágta rá Hildácska és gyorsan ki is durrantotta előbbi mélabuborékját... kicsit beparázott, hogy skizoid, de aztán másik ője meggyőzte róla, hogy dehogyis. Végül egy hatalmas lónyerítéssel könyített lelkén és két hektoliter nyállal szépített a falon elért addigi célbaokádó eredményein. Ez a mai volt a legjobb amióta csak hódol a félkomfortos titkárnők hírhedt undormányának a flökkentésnek. De flökkentés ide, flökkentés oda (persze azért nem mindig mindegy, hogy hova, nem lehet azt csak úgy vaktában) terpeszfotója vészjóslóan tárta szét mindenét a lábjegyzetben.
- Hátha ezt a mellbevágó agyrémet csak az újjamból szoptam ki??! – gondolta magában, de olyan hangos határozottsággal, ami gondolatjelet követelt magának.
Járt az agya ezerrel, széttegelt ötven határidőnaplót, mire végre kifogyott a filce, meg lecsúszott a slicce mivelhogy lefogyott, de hogy őszinte legyek és hát miért ne lennék az (tényleg, miért ne?) az egész nem ért egy batkányi fatkakukacot sem és újra ott volt ahol a bazaltképződés meg alánchegység, közismertebb nevén aholapartszakad.
1999. február, Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése